Szent István története a Kentaur-szemlélet tükrében
Augusztus 20-án államalapításról beszélünk.
Szent Istvánról, a keresztény magyar királyság megszületéséről, egy új államrend kialakulásáról. Ezer év távolából könnyű úgy nézni erre a történetre, mintha minden magától értetődő lett volna. Mintha létezett volna egy régi út és egy új, István pedig egyszerűen felismerte volna, melyiket kell választania.
Csakhogy annak, aki ott áll a történelem közepén, a jövő még soha nem történt meg.
István nem tudhatta, hogy ezer év múlva ünnepet neveznek el arról az államról, amelynek alapjait lerakta. Nem tudhatta, hogy döntéseinek mely része bizonyul tartósnak, és melyik vall kudarcot. Nem ismerhette azt a történelmet, amelyet mi már visszafelé olvasunk.
Ő csak azt láthatta, ami előtte volt. Egy működő, de változó világot. És egy kérdést:
hogyan lehet ebben a megváltozott világban tovább élni?
Talán innen érdemes most ránéznünk István történetére.
Nem azért, hogy mai fogalmakkal megmagyarázzunk egy ezer évvel ezelőtt élt embert.
Hanem azért, mert az ember egyik legalapvetőbb dilemmája azóta sem változott sokat.
Mit teszünk, amikor az, ami eddig megvédett bennünket, már nem feltétlenül visz tovább?
Ami tegnap életképes volt, attól még nem volt rossz
A Kentaur-szemlélet egyik fontos alapgondolata, hogy az ösztönös, életvédelmi működésünket nem ellenségnek tekintjük. Nem valami alacsonyabb rendű, primitív részünk, amelyet le kell győzni.
Éppen ellenkezőleg. Azért van, mert az élet elképesztően hosszú története során működött.
Ami veszélyes volt, attól megtanultunk félni. Ami egyszer megvédett, ahhoz ragaszkodunk. Ami biztosnak bizonyult, azt igyekszünk újra létrehozni. A kiszámítható rendszer biztonságot jelent.
Ennek nagyon egyszerű evolúciós logikája van: ami tegnap életben tartott, azt ne dobd el könnyelműen.
Csakhogy van egy probléma. A világ változik, és előfordul, hogy egy valaha kiváló túlélési stratégia egy új környezetben már nem ugyanolyan jól működik.
Egyéni életünkben ezt újra és újra megtapasztaljuk. Egy gyerekkorban kialakult védekezési mód felnőttként akadályozhatja a kapcsolatainkat. Egy vállalkozás évekig sikeres működése egyszer csak elveszítheti a piacát. Egy kapcsolatban kialakult megszokott szerepek egy idő után mindkét felet fojtogathatják. És ugyanez történhet közösségekkel, társadalmakkal, kultúrákkal is.
Nem azért, mert a régi rossz volt. Hanem mert megváltozott körülötte a világ.
István egy változó Európa szélén
A 10. század végének Magyar Fejedelemsége nem légüres térben létezett.
Géza fejedelem idején már megkezdődött a nyugati kereszténység felé történő politikai nyitás, István pedig ezt a folyamatot vitte tovább. Géza 997-es halála után azonban István hatalmi igényével szemben megjelent Koppányé is. A hagyományos szeniorátusra támaszkodó Koppány és István konfliktusa végül fegyveres összecsapásba torkollott, amelyből István került ki győztesen.
Utólag könnyű ezt két világ harcaként ábrázolni.
Pogányság és kereszténység.
Régi és új.
Kelet és Nyugat.
Koppány és István.
……………. ……………
Csakhogy az emberi valóság általában nem ilyen rendezett. Koppány oldaláról nézve egy létező hatalmi és öröklési rendnek volt saját logikája. István oldaláról nézve viszont egy másik berendezkedés kínálhatott lehetőséget arra, hogy a magyar állam beilleszkedjen abba az európai politikai rendszerbe, amely körülötte kialakult.
Mindkét oldalon jelen volt a fennmaradás kérdése. Ettől válik a történet igazán érdekessé.
Amikor két túlélési stratégia találkozik
Az emberi konfliktusok jelentős része különös módon nem azért keletkezik, mert az egyik fél életet akar, a másik pedig pusztítani. Sokszor éppen ellenkezőleg.
Mindkét fél védeni akar valamit.
A saját biztonságát. A saját értékrendjét. A saját helyét. A saját közösségét. A saját világértelmezését. Amikor két védekező rendszer találkozik, nagyon könnyen megszületik az egyik legősibb emberi logika: ha ő nyer, én veszítek.
Innen pedig már csak egy lépés: akkor nekem kell győznöm.
Pontosan ezt látjuk kisebb léptékben is. Egy házasságban mindketten védekeznek — és egyszer csak ellenségként néznek egymásra. Egy munkahelyi konfliktusban mindkét fél a saját pozícióját védi — és egyikük sem hallja már, mit mond a másik. Egy társadalmi vitában minden oldal úgy érzi, hogy valami alapvetően fontosat kell megvédenie — és ettől a másik oldal fenyegetéssé válik.
Az életvédelmi rendszer számára ez teljesen érthető.
A tudatosság azonban képes feltenni még egy kérdést.
Nemcsak azt: Hogyan védjem meg, ami fontos nekem?
Hanem azt is: Van-e jobb megoldás?
Talán éppen itt kezdődik a tudatosság
A Kentaur-szemléletben nem az ösztön (a régi programok, sémák, traumák) legyőzését, felülírását tartom fejlődésnek. Sőt. Ha az ösztön jelzi, hogy veszély van, érdemes meghallgatni. Ha félünk, annak oka van. Ha dühösek vagyunk, valami sérült bennünk. Ha ragaszkodunk valamihez, valószínűleg biztonságot kapcsolunk hozzá.
A tudatosság nem azt mondja: „Ne félj.”
Hanem azt kérdezi: „Mitől félsz?”
Nem azt mondja: „Ne védekezz.”
Hanem: „Mit próbálsz megvédeni?”
És nem azt mondja: „A régi rossz.”
Hanem: „Működik még?”
Ez óriási különbség, mert innentől már nem kell háborút indítanunk önmagunk egyik része ellen.
Az ösztön szolgáltatja az információt, a tudatosság pedig képes több lehetőséget látni.
István sem egyszerűen valamit elutasított
Az államalapítás nem egyetlen döntés volt. István uralkodása alatt egyházi és világi intézményrendszer épült: püspökségek és érsekségek jöttek létre, megszerveződött a vármegyerendszer, törvények szabályozták az új keresztény királyság működését. Külpolitikájában szövetségeket épített, miközben arra is törekedett, hogy az ország önálló politikai és egyházi szervezettel rendelkezzen.
Vagyis nem egyszerűen arról volt szó, hogy: „A régi nem kell.”
Hanem arról, hogy: „Hogyan lehet ebből valami olyat létrehozni, ami ebben az új környezetben működőképes?”
Persze nem szabad elnéznünk afelett, hogy a folyamat erőszakkal is járt.
Koppány veresége után testének felnégyelése a hatalom nagyon is kemény üzenete volt. István más regionális hatalmi központokkal szemben is fegyverrel lépett fel.
Ezért sem szeretném azt mondani: István = tudatosság, Koppány = ösztön. Ez túl egyszerű volna.
Inkább azt mondanám: István története megmutat egy örök emberi problémát.
Mit teszünk akkor, amikor két különböző elképzelés próbálja biztosítani ugyanannak a közösségnek a fennmaradását?
És van-e olyan intelligenciaszintünk, amely képes a puszta győzelemnél jobb megoldást találni?
A győzelem nem mindig a legjobb megoldás
Ezt ezer évvel később már könnyebb kimondani. Az emberiség történetének jelentős részét a versengés logikája írta. Terület. Erőforrás. Hatalom. Biztonság.
Ha nekem több jut, neked kevesebb marad.
Bizonyos helyzetekben ez valóban így működik, de nem minden helyzet ilyen.
Az emberi intelligencia egyik különleges képessége éppen az, hogy új megoldásokat tud létrehozni. Nemcsak választani tud A és B között. Képes létrehozni C-t.
Egy olyan megoldást, amely korábban nem létezett. Ez a valódi kreativitás. És talán ez a tudatosság egyik legfontosabb gyakorlati értelme is. Nem az, hogy „magasabb rezgésszinten” lebegjünk az élet fölött, hanem hogy amikor az ösztön azt mondja: Harcolj! Képesek legyünk megkérdezni: van ennél jobb megoldás?
Amikor azt mondja: Menekülj! Megkérdezni: valóban mennem kell, vagy másképpen is biztonságban lehetek?
Amikor azt mondja: ő az ellenség! Megkérdezni: biztosan ellenfelek vagyunk, vagy csak két különböző biztonsági rendszer ütközött össze?
Nem felülírni. Együttműködni.
Talán itt van az a pont, ahol a Kentaur-szemlélet eltér sok önfejlesztő gondolattól. Nem gondolom, hogy az embernek meg kellene szabadulnia az ösztöneitől. Nem gondolom, hogy minden félelmet le kell győzni. Nem gondolom, hogy a düh „rossz energia” és azt sem, hogy a tudatos ember mindig nyugodt, kedves és derűs.
A testünk és az ösztönös működésünk évmilliók tapasztalatát hordozza. Nem ellenség.
De nem is feltétlenül alkalmas arra, hogy egyedül döntsön egy rendkívül összetett modern világban.
Ezért van szükség a másik képességünkre. Arra, amelyik meg tud állni. Meg tud figyelni.
Összefüggéseket tud keresni. Képes elképzelni olyasmit, ami még nincs, és képes azt mondani:
„Értem, mitől akarsz megvédeni. Most nézzük meg, hogyan lehetne ezt jobban megoldani.”
Ez a Kentaur valódi képe. Nem az emberi rész győzelme az állati fölött, hanem egy lény, amelyben a kettő megtanult együtt haladni.
És mi történt Istvánnal, amikor a saját terve sem működött?
Van a történetnek egy kevésbé ünnepi része.
István fiát, Imre herceget szánta örökösének. Az Intelmek is az utód uralkodói felkészítésének hagyományába illeszkednek. Imre azonban 1031-ben meghalt. István így élete végén azzal szembesült, hogy az általa felépített rendszer jövője bizonytalanná vált; végül Orseolo Pétert jelölte örökösének.
Ez már egészen más történet.
Az ember létrehoz valamit. Dolgozik érte. Harcol érte. Felépíti és egyszer csak történik valami, amit nem tud kontrollálni.
Talán a tudatosság fejlődésének van egy ilyen szintje is. Először megtanuljuk alakítani az életünket.
Később pedig azt kell megtanulnunk, hogy nem minden alakítható általunk.
A kettő nem ellentmondás. Az intelligencia keresi a jobb megoldást. A bölcsesség pedig idővel azt is felismeri, meddig terjed a saját hatalma.
Ezer év után ugyanaz a kérdés
Szent István történetére lehet vallási, politikai, történelmi vagy nemzeti nézőpontból tekinteni.
Augusztus 20-án azonban talán feltehetünk egy ennél személyesebb kérdést is.
Nem azt, hogy vajon mi mit tettünk volna 1000 körül. Ezt soha nem fogjuk megtudni.
Hanem azt: mit teszünk ma, amikor a saját életünkben véget ér egy régi út?
Ragaszkodunk hozzá azért, mert eddig működött? Azonnal elutasítjuk azért, mert régi? Harcolunk azzal, aki mást akar? Menekülünk attól, ami bizonytalan?
Vagy képesek vagyunk meghallani magunkban azt az ősi hangot, amely azt mondja: „Vigyázz!” … és utána megszólaltatni egy másikat is: „Rendben. Akkor keressünk jobb megoldást.”
Mert talán egyik nélkül sem lennénk azok, akik vagyunk. Az egyik őrzi az életet. A másik képes új utakat találni számára. És talán valóban ott kezdődik a bölcsesség, ahol már nem egymással harcolnak. Hanem együtt dolgoznak.
Gyakorlati kérdések
Van most az életedben olyan helyzet, ahol egy régi, korábban jól működő megoldáshoz ragaszkodsz?
Ha igen: mit véd benned ez a ragaszkodás?
Amikor valakivel konfliktusba kerülsz, meg tudod-e nézni, mit próbál megvédeni ő — és mit próbálsz megvédeni te?
Volt már olyan „ellenséged”, akiről később kiderült, hogy valójában ő is csak védekezett?
Van olyan problémád, amelyben eddig csak két lehetőséget láttál: A-t vagy B-t?
Mi lenne, ha nem választanál közülük azonnal, hanem keresnél egy még nem létező C megoldást?
Melyik az a pont az életedben, ahol nem több erőre, hanem jobb megoldásra volna szükséged?
És végül: amikor az ösztönöd azt mondja, hogy „vigyázz”, képes vagy-e meghallgatni anélkül, hogy automatikusan átadnád neki a döntést?