Harmadik típusú találkozások
Az utóbbi hetekben örömmel olvasgatom a Tudomány és spiritualitás facebook-csoport posztjait, mert olyan témákat köt össze, ami valóban az eddig legszigorúbban őrzött küszöböt teszi megközelíthetővé.
Az életem egyik féltve őrzött titkának burkán lassan megjelent egy repedés, majd az események is érdekes fordulatot vettek. Asztrozófusként persze rögtön Uránusz jutott eszembe. Nem nyugszik, több hónapos „visszavonulása” előtt még „beborít” valamit, ahogy szokott.
Egy hozzászólásban megemlítettem, hogy hét évig éltem „idegenek” között és végül jött egy kérés, hogy írjak erről egy posztot. Rendben, megpróbálom leírni a történet lényegét, talán nekem sem árt ennyi idő távlatából újra ránézni erre.
A történet valójában 1985-ben kezdődött, de az idővonalat utólag raktam össze pár évvel ezelőtt.
13 éves voltam. Akkor voltak az első tapasztalataim az ismeretlennel és kezdtem keresni a magyarázatokat. Akkoriban gömbvillámként emlegették azt a felfoghatatlan jelenséget, amit többször is láttam különböző távolságból. Internet még nem volt, csak könyvtár, így ott kezdtem keresgélni, olvastam, amit találtam. Itthon Egely György foglalkozott a témával, figyeltem minden megjelenését. Időnként láttam a narancssárga gömböket, de évekig nem történt egyéb.
A következő konkrét esemény egy mozifilmhez, a Harmadik típusú találkozásokhoz köthető, amit még középiskolásként láttam. Többször megnéztem a filmet, mert nagyon szokatlan tapasztalatom volt közben. Mintha tudtam volna, hogy mi igaz, mi nem és ez nagyon érdekes élmény volt. Betudtam a képzeletemnek és lassan lement róla a figyelmem.
Néha álmomban űrhajón voltam, tisztán emlékszem ma is ezekre az érzésekre, képekre, tapasztalatokra, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán nem is álom.
Eltelt így néhány év.
A következő fordulópont, ami berobbantotta az eseményeket, 1997 nyara volt. Éjjel furcsa, átható búgásra ébredtem, nem tudtam beazonosítani a hangot. Volt egy nagyon szokatlan érzés a gyomortájékon, nehéz bármihez hasonlítani. Fel akartam kelni, hogy megkeressem a hang forrását, de nem tudtam megmozdulni. Ez az utolsó, amire emlékszem, aztán reggel lett és úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Nagyon meggyötört és kialvatlan voltam, de túl sokat nem tudtam ezen gondolkodni, mert aznap éppen kirándulásra indultunk egy társasággal.
Amint megérkeztem a megbeszélt indulási pontra, néhányan kérdezték, hogy jól vagyok-e, mert nagyon rosszul nézek ki. Végül eltelt a nap, nem emlékszem már a részletekre.
Hazaérve szembesültünk vele, hogy aznap elterjedt a hír, hogy egy UFO ment át a város felett az éjjel nagyon lassan és alacsonyan, szinte úszott a levegőben. Egy szórakozóhelyről hazainduló kisebb csoport végig követte. A házunk felett állt meg és „lassan forgott, mint egy ringlispil” – az elmondásuk szerint. Színes fényekről meséltek a fiatalok, fémes testről és végül nem elrepült, hanem lassan eltűnt.
Nem tudom bizonyosan, hogy ez az esemény egybeesik-e a saját megélésemmel, csak annyi a biztos, hogy ugyanazon az éjjelen történt.
Akkoriban még nem volt fényképezős telefon, social media, vagy legalábbis számunkra ott vidéken biztosan nem. Nem vették őket túl komolyan, hiszen szórakozóhelyről jöttek, valószínűleg nem volt makulátlan a megfigyelőképességük. Nem emlékszem arra, hogy ennek bármilyen konkrét visszhangja lett volna a médiában, egy idő után feledésbe merült.
Hozzátartozik a történethez, hogy még az imént említett történés előtti nyáron volt egy dráma a családomban, ami kb egy év alatt a válás szélére sodort bennünket. Nagyon nehéz, lelkileg mélységesen megterhelő időszakban voltam.
Volt egy visszatérő, makacs köhögésem, amire semmilyen orvosi megoldás nem hozott eredményt és hallottam, hogy van a városban egy gyógyító mágus, akivel csoda történt, ő maga is a halál küszöbéről tért vissza váratlanul és azóta csodás gyógyító képességekkel rendelkezik. Ajánlották, hogy menjek el hozzá.
Elmentem hát és innen kezdődik a történet lényege. Elmondtam a panaszomat, majd mélyen a szemembe nézett és azt mondta, hogy azért van ez a panasz, mert nem beszélek valamiről, ami nyomja a lelkemet. Ezt elég felületesnek éreztem, köszönettel elindultam haza, de elkezdte mondani azt a drámai eseményt, amiről senki nem tudott az érintetteken kívül és az esemény jellegéből következően egészen biztos, hogy nem beszéltek róla senkinek. Ez megállított azonnal, valósággal visszarogytam a székre.
Egészen másként beszélt utána: tudta, hogy jövök és már várt. Elmesélte a saját történetét, miszerint a „kis szürke idegenek” gyógyították meg, de cserébe azt kérték, hogy ő is gyógyítson másokat, ennek kell szentelnie az életét. Fokozatosan nyílik majd meg a tudása, mert ha egyszerre kapna meg mindent, azt a hatalmas terhelést nem bírná ki. Ezzel párhuzamosan egyre hatékonyabban tud majd kezelni embereket. Nagyon sok mindent mesélt, teljesen kábult voltam tőle.
Akkor, hazafelé menet megszólalt a fejemben egy hang: hárman vagyunk veled …
A további eseményeket nem részletezem, automatikusan jött egyik lépés a másik után. Az a lényege, hogy elköltöztem végül a férjemtől, majd egy évvel később elváltunk. A gyógyító mágussal összeházasodtunk és a következő nagyjából hét évben együtt éltünk tulajdonképpen a „kis szürkékkel” is. Folyamatosan ott voltak hol kevesebben, hogy többen. Ők irányították az életünket úgy, hogy ebből külvilág semmit nem vett észre.
Nagyon más világ az övék, de korántsem annyira távoli az emberétől, mint gondolnánk. Nagyon sok mindent megértettem a segítségükkel rólunk, emberekről, a világunkról. Végig hárman voltak velem, de a többieket is érzékeltem, láttam. Néha csak jelzés-szerűen, néha teljes valójukban, fizikailag is.
Ez az „együtt élés” 2006 februárjában ért véget, amikor végül elmenekültem a mágustól azért, mert – bár valóban csodákat tett – végül emberileg, etikailag nem volt alkalmas ennek a hatalmas tudásnak a képviseletére. Ez hosszú történet és nagyon-nagyon tanulságos. Néhány évvel később meghalt és – bár végig gyógyított, felkeresték őt nagyon sokan –, de addigra már annyira eluralkodott rajta az alkoholizmus és a felfoghatatlan gonoszság, hogy végül elment.
Az utolsó együtt töltött időszak már rettenetes volt, nagyon csúnyán visszaélt a tudásával, a hatalmával és akkor már nem csupán a „kis szürkék” voltak ott körülöttünk, hanem egészen más lények is.
Elmenekültem és az átélt szörnyű élmények hatására teljesen elfordultam a témától. Elég volt, nem akartam erről tudni sem, nem akartam látni, csak felejteni. Persze az „utána” is egy hosszú és nehéz történet, de most nem ez a lényeg.
Akkor is tudtam, hogy a segítségük nélkül soha nem tudtam volna szabadulni onnan, hiszen a gyógyító végig olvasott a fejemben, nem volt egy szabad gondolatom sem. Ezt a csatornát le kellett zárniuk ahhoz, hogy meg tudjam tervezni-szervezni az elköltözésemet.
Mindent hátrahagyva, egy táskával és a cicával jöttem el úgy, hogy az utolsó percig semmit nem vett észre.
Hálás vagyok a „kis szürkéknek” a mérhetetlen sok megértésért, tudásért, amihez általuk jutottam és a mai napig „csomagolom ki” az ajándékaikat. Sajnos a kis lényük számomra összekapcsolódott a tudással való visszaéléssel és a kiszolgáltatottsággal, ezért nem is szoktam beszélni erről senkinek. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, egyre erősödő rossz érzés van rajtam és tudom, hogy ez azoknak a tapasztalatoknak a hatása, amelyeket már évekkel ezelőtt eltemettem magamban.
Ha ezt az írást végül nyilvánossá merem tenni, számíthatok hidegre-melegre, tudom. De ha jól sejtem, változott már annyit a világ, hogy talán elmebetegnek nem leszek kikiáltva. Azért még ezt átgondolom, alszom rá egyet.
Ami miatt nyitott voltam a kérésre, az az, hogy ez a pillanat is egy folyamatként épült fel és mintha valamiért értelme lenne beszélni erről most.
Amit megtudtam akkoriban róluk, abból már néhány dolog visszaköszönt rám azóta, de még mindig nem minden. Korántsem.
Az azóta eltelt éveket tekintve sokkal nagyobb jelentőségűnek érzem az emberi működésről, az emberi természetről „kapott” információkat, amelyekhez akkoriban még nem voltam elég érett talán, de mostanára szépen letisztult minden. Vagy legalábbis egy része, mert a felismerések folyamatosak, a nehézséget a „lelassítás” és a a szavakba öntés jelenti.
Vannak jelek arra, hogy nem hagytak magamra teljesen, de ha így is van, akkor is tiszteletben tartják az elhatárolódásomat. A „jelenlét” érzése és a furcsa érzés a gyomor tájékán mostanában újra megjelenik néha, de nem tudok semmit biztosan.
Gyakorlati kérdések
El tudod fogadni a lehetőséget, hogy vannak más értelmes lények az emberen kívül?
El tudod képzelni, hogy lehet egy más gondolkodási keretrendszer, ahogyan értelmezzük és ezáltal érzékeljük a világunkat?
Hogyan reagálnál, ha minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatnál arról, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben?
El tudsz képzelni egy olyan világot, ami az emberen kívül más létezők is számára is nyíltan az otthont jelenti?