Mitől válik valaki társsá – attól, aki ő, vagy attól, amit mellette megélünk?
Az ember társas lény. Ezt tudjuk, nem kérdés. Beszéljünk kicsit arról, hogy ki, vagy mi számít társnak.
Mi történik akkor, ha valami már tudja mindazt, amit egy jó társtól várunk – csak éppen nem ember?
Vidéken éltem le az életem első – nagyjából – 50 évét. A nagyszüleim hagyományos gazdálkodók voltak. Kevés föld a takarmánynak, konyhakert, gyümölcsös és háziállatok. A maguk módján szerették őket, de ezt a módot ma már részben büntetik. Megenni még lehet őket, láncon tartani, természetes módon szaporodni hagyni már nem.
Nagymamám szeretettel gondoskodott az aprójószágról. Figyelt rájuk, szeretgette, becézte, néha puszilgatta őket, de amikor eljött az ideje, szemrebbenés nélkül elvágta a torkukat, mentek a fazékba és megnyalta utánuk mind a tíz ujját. Sosem értettem.
Nagyapám a malacokról gondoskodott. Így hívta őket akkor is, amikor már sokkal inkább disznók voltak. Rossz volt hallgatni, ahogy szerette őket. A lehetőségekhez képest rendben voltak tartva, de nagyon csúnyán veszekedett velük, ütötte-vágta őket, szegények sose tudtak semmit jól csinálni. Enni legalább kaptak rendesen, hiszen három disznót le kellett vágni egy télen, nem lehetett sovány egyik sem.
Már kislánykoromban is megfordult a fejemben, hogy nagyapám tulajdonképpen nem is a disznókkal perlekedne állandóan, csak nagymamámmal nem mer.
Alig pár éves voltam.
Elég ennyi az emlékekből, a kulcs már megvan.
Társra vágyunk mindannyian, mégis miért ennyire nehéz szinte minden kapcsolat? Miért ennyire törékeny a harmónia?
Van az a pillanat, amikor már nem te beszélgetsz a pároddal. Két profi védekező rendszer veszekszik egymással. Ismerős?
Egyik nap szereted tiszta szívből és nem tudod elképzelni az életedet nélküle, másnap megfogadod, hogy elválsz, nem tűröd tovább, hogy így bánjon veled.
Egy idő után tényleg vége lesz a kapcsolatnak és olyan ürességben, mélységben találod magad, amiről fogalmad sem volt előtte. Nem erre számítottál.
Idővel jön az új szerelem, most minden más lesz. Egészen biztos, hisz már megtanultad a leckét.
Eleinte így is van, de egy szép napon szinte ugyanabban a helyzetben találod magad. A szereposztás más, de a szerepek ugyanazok.
Miért?
Gondolkodj egy kicsit. Egy valami nem változott a szereposztásban, és ez te vagy. Nem hibáztatni kell magad, az zsákutca, de érdemes végiggondolni a saját belső történetedet és megtalálni azt a mintát, ami újra és újra ugyanabba a helyzetbe vezérel.
Beszélhetnénk akár a családi, rokoni kapcsolatokról is, vagy munkatársi, baráti közösségekről. Bárhol megeshet a békétlenség, a küzdelem. Miért is? Vajon miért ennyire fontos az előny, a fölény, az „igazamvan” és az „énvagyokajobb”?
Nem azért csináljuk, mert rosszak vagyunk. A rendszerünk egyszerűen sokkal régebbi, mint a tudatos gondolkodásunk.
Óriási csapdákat rejt a biológiai program, ami életben tart minket. Amikor átveszi az irányítást, akkor részben, vagy akár egészben eltűnik az objektív ítélőképesség és a szeretetteli kötődés egyaránt. Persze önigazolásként ott van, hogy mindez azért történik, mert jót akarunk egymásnak.
Mindannyian társra vágyunk. Aki megért, akinek fontosak vagyunk, akire számíthatunk. Akivel meg lehet osztani az élményeinket, az örömeinket, az aggodalmainkat, akivel közösséget vállalunk az élet dolgaiban és akihez akár oda is lehet bújni.
Az emberi kapcsolatok a más és más nézőpontok nehéz kezelése miatt gyakran keserédesek.
Amíg nem értjük meg mélységében az élet és az emberi kapcsolatok ezen rejtett vezérelvét, addig sajnos idővel a kapcsolat őszintesége, nyíltsága, intimitása csorbát szenved. Gyakran véglegesen.
A kisállatokkal való kapcsolat egészen más. Egyszerűbb. Ők a feltétel nélküli rajongók, nem vetik a szemünkre a gyengeségeinket. A túlélési hierarchiában egyértelmű a helyzet, nem vitatkoznak velünk és boldogan elfogadnak minden bolondos, vagy akár elviselhetetlen szokásunkat.
Hűségesek minden körülmények közepette. Persze közben felelősségre, alkalmazkodásra, lemondásra tanítanak, de mindemellett is könnyebb velük kapcsolódni, mint egy másik emberrel.
Egy dolog hiányzik nagyon. A beszélgetés.
És itt történik most valami egészen új. Megjelent egy „valami”, amellyel beszélgetni is lehet.
Egyre többet olvasok arról, hogy az előfizethető nyelvi modellek már ezt a hiányt is be tudják tölteni. Az AI nem csak válaszol, hanem akár véleménye, javaslata is van. Kedves, türelmes, vagy akár humoros, mindig rendelkezésre áll és soha nem lankad a figyelme. Megismeri felhasználóját és a megszokott, saját lelki-tudati nyelvén szól hozzá. Tudja, mi a fontos számára, milyen nézőpont az elsődleges, hol vannak a megértése határai.
Az emberek közötti kapcsolat is így működik ideális esetben.
Így is működhet.
Itt kezd igazán érdekessé válni a kérdés.
Ha kötődni tudunk egy állathoz, amely nem úgy gondolkodik, mint mi, és kötődni kezdünk egy mesterséges intelligenciához, amely nem úgy érez, mint mi, akkor vajon mitől válik számunkra valaki társsá?
Attól, ami ő?
Vagy attól, amit mellette megélünk?
Gyakorlati kérdések
Mit vársz valójában egy társtól?
Mi az, amit könnyebben megosztasz egy állattal vagy akár egy AI-jal, mint egy másik emberrel? Miért?
Amikor konfliktusba kerülsz valakivel, felismered azt a pillanatot, amikor már nem egymást próbáljátok megérteni, hanem két védekező rendszer harcol?
Vannak olyan kapcsolati helyzetek az életedben, amelyek más szereplőkkel, de újra és újra visszatérnek?
Mennyit tudsz abból a társ lenni mások számára, amit te magad vársz egy társtól?
És végül: mitől válik számodra valaki valóban társsá – attól, hogy ő mit érez irántad, vagy attól is, amit te élsz meg mellette?