Hogyan lehet kilépni az örök pillanatból, és elindítani egy világot, amelyben létrejöhet egy irányítható fogyasztói társadalom?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy édenkertszerű világ.
Képzelj el egy gyönyörű környezetet, mesés erdőket, hömpölygő folyókra váró tengereket, virággal teli, színes réteket. Az időjárás változatos, de szélsőségektől mentes. A fák és bokrok bőven teremnek ízletes, lédús gyümölcsöt, a föld finom gyökereket, tápláló magvakat. Tiszta, friss források rejtőznek a lombok között, a sziklák tövében.
A háborítatlan, ideális környezetben néhány faj éli a napokat boldog egyszerűségben. Nem ismervén a hiányt, nincsenek konfliktusok, az állandó környezetben nincsenek elvárások, nem készülnek semmire, és nem élnek meg fenyegetést semmilyen irányból. Alakítják a környezetet maguk körül, ki-ki a maga képességeivel, korlátok híján egymást nem zavarva.
Hogyan tudna ebből kialakulni egy olyan világ, amiben most élünk?
Egy szép napon a tenger vagy az ég felől érkezik egy hajó. Az ott élők először nem észlelik, mert a világukon kívül nem ismernek semmit, amit az érzékszerveikkel képesek lennének felfogni. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, nyílt érdeklődéssel viszonyulnak a jövevényekhez, étellel és forrásvízzel kínálják őket. Kíváncsian figyelik különös ruháikat, fényes eszközeiket és hatalmas járművüket.
Nincs bennük félelem, hisz azt nem is ismerik.
A jövevények szokatlan ételekkel és italokkal kínálják őket, ők pedig örömmel elfogadják. Az étkezés után furcsán kábulttá válnak, és mosolyogva figyelnek.
A jövevények szavak nélkül, zenés-táncos mozdulatokkal mesélni kezdenek egy istenről, aki hatalmas, aki mindent ért, aki mindent tud, aki tökéletes. Aki megmondja, mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz. Aki teremtette a világot, és aki meg is tudja szüntetni.
A zenei hangok, a mozgás, a fények és árnyak segítségével teljesen lekötik az emberek figyelmét, míg végül azok álomba merülnek.
A mese csak ennyi. Hangok és látvány.
Másnap reggel, ahogy felébrednek az emberek, mintha semmi sem történt volna. A látogatók már nincsenek ott, emlékezetükből kiesett az előző nap minden eseménye. Minden megy tovább a megszokott rendben.
Néhány nap elteltével azonban valami változni kezd.
Figyelni kezdik egymást, hibákat fedeznek fel és kijavítják azokat. Észlelik, ha valaki ügyesebb valamiben, és rosszallóan néznek, ha valaki hibázik. Van, aki határozottabbnak, életrevalóbbnak érzi magát, mert elismerően tekintenek rá. Más visszahúzódik, mert úgy észleli, hogy társaihoz képest ő kevésbé jó, nem kap annyi figyelmet és elismerést.
Lassan kialakul egyfajta hierarchia.
A természetesen mellérendelt, egymást kiegészítő közösségnek vége. Az alul maradottak nehezen viselik a helyzetet, és mindent megtesznek, hogy visszakapják a megszokott figyelmet – akár mások hátrányára is.
Ha néhány év múltán meglátogatjuk ugyanezt a közösséget, mit találunk?
Egyrészt versengést, a jobbra, többre való törekvést – ez pedig elindította a fejlődést a kialakuló civilizációban. Egyre összetettebb, egyre fejlettebb eszközöket készítenek, szerveződik a társadalom, kialakulnak különböző feladatkörök, a felelősség megoszlik.
Már nem csupán a természet adta javakkal élnek, ételeket és különböző eszközöket készítenek.
Hangadók, vezetők emelkednek ki, miközben mások alárendelődnek, kevesebb feladatot, kisebb felelősséget vállalnak. Megjelenik az ítélkezés, először szabályozás nélkül, majd egyfajta intézményesített formában.
A javakat már nem közösen használják fel, hanem elcserélik. Elindul a kereskedelem kezdetleges formája.
Talán ismerősen hangzik ez a történet. Nem is kell már mesélnem tovább.
Egyszer volt, hol nem volt, és élhettünk volna boldogan, amíg meg nem halunk...
Gyakorlati kérdések
Ez persze csak egy mese. Talán van valóságalapja, talán nincs.
De mi van, ha egy pillanatra mégsem az a fontos, hogy igaz-e? Mi van, ha csak arra használjuk, hogy más szemszögből nézzünk rá arra, amit természetesnek gondolunk?
Mi történne, ha nem lenne bennünk elképzelés arról, hogy milyennek kellene lennünk?
Mitől félnénk, ha nem lenne bennünk semmi, amit rejtegetnünk, szégyellnünk vagy jóvátennünk kellene?
Mennyi mindenre vágynánk, ha soha nem merülne fel bennünk, hogy nem vagyunk elég jók hozzá?
És vajon mi maradna belőlünk, ha egyszer felismernénk mindazt, amit eddig megkérdőjelezhetetlen valóságnak hittünk?