A gyakorlati spiritualitás iránya és célja
Miközben az egyik részünk a végső igazságot kutatja, a másiknak hétfő reggel fel kell kelnie és dolgoznia kell. Szerintem nagyon sok spirituális út valahol itt akad el.
Az egyik véglet: az igazság fontosabb, mint az élet. Ilyenkor az ember lassan kivonul a világból.
A másik véglet: az élet fontosabb, mint az igazság. Ilyenkor pedig szépen visszaalszik.
Megmaradnak a szerepek, a rutinok, a megszokott történetek.
Úgy vélem, nem az a cél, hogy eljussunk a végső igazsághoz, hanem hogy egyre őszintébben tudjunk élni azzal, amit már felismertünk.
Ez valahogy sokkal emberibb és sokkal gyakorlatiasabb is, mert a végén mégiscsak vissza kell térnünk a hétköznapokba.
Az egyik legnagyobb kérdés, amivel az életem során találkoztam, nem az volt, hogy mi az igazság.
Hanem az, hogy mit kezdjek vele.
Fiatalabb koromban, az „első ébredésem” után azt hittem, hogy a keresésnek van egy végpontja. Hogy egyszer majd megértem a világot, az embert, önmagamat, és akkor minden a helyére kerül.
Azóta eltelt néhány évtized, és ma már nem vagyok ebben biztos.
Amit viszont biztosan látok, hogy az igazság keresése és a hétköznapi élet nem mindig ugyanabba az irányba húz.
Az egyik részünk kérdez: miért történik ez? Mi lehet mögötte?
Ki vagyok valójában?
Mi az, ami igaz?
Mi van a szerepeim mögött?
Mi van a félelmeim mögött?
Mi van a gondolataim mögött?
Ám amikor egy válasz megszületik, rögtön jön a következő kérdés.
A másik részünk közben élni próbál.
Fel kell kelni reggel.
Dolgozni kell.
Kapcsolatokat kell ápolni.
Döntéseket kell hozni.
Számlákat kell fizetni.
Az élet nem várja meg, amíg minden kérdésünkre választ találunk.
Sokáig azt hittem, hogy a kettő között választani kell. Az ember vagy beleveti magát a világba, és elfelejti a mélyebb kérdéseket, vagy elindul a megismerés útján, és lassan eltávolodik a hétköznapi élettől.
Ma már azt gondolom, hogy egyik sem valódi megoldás, mert a világ nélküli spiritualitás könnyen elszakad a valóságtól, a spiritualitás nélküli világ pedig könnyen kiüresedik.
Ezen a ponton úgy érzem, nem az a feladat, hogy megtaláljuk a végső igazságot, hanem hogy egyre őszintébben tudjunk együtt élni azzal, amit már felismertünk.
Amennyire csak képesek vagyunk erre, ne hazudjunk magunknak, leginkább ne ragadjunk bele kényelmes történetekbe.
Közben a legfontosabb, hogy ne felejtsünk el embernek maradni sem.
Mert az igazság önmagában nem nevel gyermeket.
Nem működtet vállalkozást.
Nem vigasztal meg egy barátot.
Nem öleli át egy szerettünket.
Ezt nekünk kell megtennünk.
Talán ezért érzem egyre inkább, hogy a valódi út nem a világból kifelé vezet.
Hanem egyre mélyebbre bele.
A kérdés már nem az, hogy mit láttunk meg a világ mögött. Sokkal inkább az, hogy hogyan élünk azzal, amit megláttunk.
A gyakorlati spiritualitás valójában nem más, mint ez:
őszintén keresni az igazságot és közben egyre teljesebben megélni az életet.