A Dunning–Kruger-hatás 1.
Az ember különös lény. Amikor keveset tud valamiről, gyakran úgy érzi, hogy szinte mindent ért.
Tisztán emlékszem erre az érzésre fiatal koromból. Úgy éreztem, az egész világot meg tudnám menteni, felemelni. Mindenkinél mindent „jobban tudtam”. Nem értettem, hogy mások miért nem látják azt, ami a napnál is világosabb.
Kép: AI
Igen ám, de ahogy egyre mélyebbre ás valaki a választott témában, egyre több kérdés bukkan elő, és egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem olyan biztos a dolgában, mint korábban volt.
A pszichológia ezt részben a Dunning–Kruger-hatással magyarázza. A jelenség lényege egyszerű: amikor kevés ismerettel rendelkezünk egy területen, sokszor nemcsak a tudásunk hiányos, hanem annak felismerésére sem vagyunk képesek, hogy mennyi mindent nem tudunk még. Ezért a kezdők gyakran magabiztosabbak, mint azok, akik évek óta foglalkoznak ugyanazzal a témával.
Első hallásra ez furcsának tűnhet. A józan ész azt diktálná, hogy minél többet tanulunk, annál biztosabbá válunk magunkban, a megértéseinkben. A valóság azonban sokszor ennek éppen az ellenkezője.
Amikor egy új területre lépünk, kezdetben csak néhány egyszerű összefüggést látunk. A világ rendezettnek tűnik. Minden kérdésre találunk egy gyors választ, minden problémára egy könnyen érthető magyarázatot. Ez nagyon felemelő érzés.
Aztán telnek az évek, és lassan elkezdjük észrevenni azokat a részleteket, amelyek korábban láthatatlanok voltak. Megjelennek a kivételek. Az ellentmondások. Az egymással versengő nézőpontok. Azok a területek, ahol a legjobb szakemberek sem értenek egyet.
Mintha egy nagy könyvtárban ülnél, körülötted az óriási tudás, amit már megértettél, de körben titkos ajtók különös jelekkel. A jelek egy-egy kérdést rejtenek és akkor nyílik ki az ajtó, ha megfejtetted az adott jelet és megláttad a kérdést.
Nagyon különös ez a jelenség. Nem feltétlenül leszünk kevésbé hozzáértők, csak egyre pontosabban látjuk a valóság összetettségét.
Talán ezért van az, hogy a valódi tudás egyik legbiztosabb jele nem a hangos magabiztosság, hanem a kérdezés képessége. Kérdezni tudni, képesnek lenni más nézőpontból is látni, nem mindig könnyű, de mindenképpen érdemes törekedni rá.
Az elmúlt években sokszor figyeltem meg ezt a jelenséget különböző területeken. Egészségügyben, pszichológiában, spiritualitásban, társadalmi kérdésekben vagy akár a hétköznapi emberi kapcsolatokban. Minél egyszerűbbnek tűnik valakinek egy bonyolult probléma, annál nagyobb az esélye annak, hogy még csak a felszínét látja.
A valóban tapasztalt emberek ritkán mondják azt, hogy mindenre tudják a választ.
Sokkal inkább azt, hogy
„Lehet, hogy így van, de nézzük meg közelebbről.”
Vagy:
„Ez az én jelenlegi megértésem, de elképzelhető, hogy tévedek.”
Furcsa módon ezt sokan bizonytalanságnak látják, pedig gyakran éppen az ellenkezőjéről van szó. Nem a tudás hiányáról, hanem annak felismeréséről, hogy a valóság mindig nagyobb annál, mint amit egyetlen nézőpontból be lehet fogni.
Talán ezért érzem egyre fontosabbnak azt a kérdést, hogy vajon mit tekintünk valódi tudásnak.
A gyors válaszokat?
A határozott kijelentéseket?
Vagy inkább azt a képességet, hogy nyitva tudjuk tartani a kérdéseket akkor is, amikor már azt hisszük, hogy tudjuk a választ?
Lehet, hogy a bölcsesség nem ott kezdődik, amikor mindent értünk, hanem inkább ott, amikor először őszintén felismerjük, mennyi mindent nem. Mindeközben elindul egy másik folyamat is, elkezd újra egyszerűsödni a kép, de ez már egy sokkal mélyebb megértési szinten.
Gyakorlati kérdések
Melyik területen érzed magad a legbiztosabbnak?
Mikor vizsgáltad felül utoljára azt, amiben teljesen biztos voltál?
És vajon van-e olyan meggyőződésed, amelyet ma már inkább védesz, mint vizsgálsz?
Talán ezek a kérdések többet elárulnak a tudásunkról, mint a válaszaink.